• Vissza

„Én csak egy pontból látok, de létezésemben minden irányból néznek.”

(Lacan)

(„nyugtalanító különösség”)

Ludwig Wittgenstein ismert nyelvfilozófiai megállapítása, mely szerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, kultúrtörténeti környezetben értelmezve nem más, mint a kulturális neurózis egyik legfőbb forrása. Hiszen ha azt gondoljuk, illetve gondolja egy kultúra, „hogy arról hallgatni kell”, akkor úgy hallgatunk valamiről, hogy pontosan tudjuk, mi az, amiről nem beszélünk, mi az, amiről hallgatunk. E tudásunkat, ha a helyzet úgy hozza, természetesen – akár tudatosan, akár tudattalanul – el is nyomhatjuk, azt azonban már nem akadályozhatjuk meg, hogy olykor-olykor, a legváratlanabb pillanatokban felszínre ne bukkanjon. Jóllehet e neuralgikus pontok kultúráról kultúrára változhatnak, abban mégis közösek, hogy hiába akarják e kényes tartalmakat elnyomni, elhallgatni, örökösen, kísértetiesen visszatérnek, makacsul újra és újra a felszínre bukkannak.

Nádas Péter Párhuzamos történetek című monumentális regénye (2005) kérlelhetetlen kitartással, nekifeszüléssel a magyar és európai kultúrában ily módon elhallgatott, elnyomott tartalmak felszínre hozásán és bemutatásán munkálkodik. Ezzel párhuzamosan Forgács Péter egész életműve, s azon belül a W.-projekt, ugyanilyen kérlelhetetlenséggel tűzi ki célul, hogy a vizualitás eszközeivel tegye a kollektív emlékezet részévé ezeket az elnyomott, elhallgatott tartalmakat. Párhuzamos életművük mára már megkerülhetetlen részei a magyar, illetve az európai emlékezetkultúrának. Nádas regényének építményében a párhuzamosság elve éppen az ismétlődő felszínre bukkanás tényét szcenírozza a legváltozatosabb narratív időkben és terekben. Az ismétlődés mindig egyfajta kísérteties hatást is létrehoz, amennyiben a más és más alakban és alakzatban felbukkanó, mégis ismerős motívumok és szereplők nemcsak az olvasót, hanem a regényben bemutatott világot is kísértenék. E kísértetiesség talán nem más, mint a történelem szelleme, ami egy-egy adott kultúrában körvonalazódik, és szereplőit addig nem hagyja nyugodni, amíg fel és el nem ismerik annak, ami: kultúrájuk esszenciális, megkerülhetetlen alkotóelemének.

Sigmund Freud „A kísérteties” című, az első világháború traumája okán született tanulmányában azt írja: „A kísérteties olyasvalami, aminek rejtve kellett volna maradnia, de mégis előtérbe nyomult.”1 Az eredeti német „das Unheimliche” kifejezés zavarbaejtően sokféle jelentésárnyalatát a különböző nyelveken sokféleképpen igyekeztek visszaadni (így pl. angolul „uncanny”, franciául pedig „l’inquiétante étrangeté” lett belőle, az arab és héber nyelvben viszont egybeesik a „démoni”, illetve „hátborzongató” szavakkal2), ám egy változat sem tudta visszaadni az eredetiben rejlő unikális, etimológiai kettősséget, nevezetesen azt, hogy olyasvalamiről van szó, ami az ismerősnek, a familiárisnak, az otthonosnak és az idegennek egyfajta zavarba ejtő keveréke. Mindenesetre a magyar változat képes kifejezni legalább azt a jelentésrétegét, amely valaminek a visszatérő, kísértő jellegére utal, valamire, ami nem hagy nyugodni, ami nem ereszt, bárhogy is szeretnénk. E tanulmánya tárgyát képező jelenséget Freud éppen egy kísérteties történet, E. T. A Hoffmann A homokember című novellája kapcsán elemzi, amelyet a szerző Éjféli mesék című válogatásában jelentetett meg.3 Freud szerint Hoffmann olyan szerző, „akinek a kísérteties hatások keltése olyan jól sikerült, mint még senki másnak.”4

Hoffmann e rendkívül összetett, szédítő lélektani mélységeket felvillantó története többek között arról szól, hogy egy Nathanael nevű diák beleszeret Olimpiába, professzora lányába, akiről a történet során kiderül, hogy csak egy baba, egy élettelen gép. A kísérteties érzetét kiváltani képes személyek, dolgok, illetve helyzetek után eredve, Freud E. Jentsch példájára hivatkozik, nevezetesen arra a helyzetre, amikor „kétséges, hogy vajon egy nyilvánvalóan élő lény valóban lélekkel van-e felruházva, illetve [...], hogy egy élettelen tárgynak nincs-e mégis lelke.” Ám Freud később így folytatja: „Meg kell hogy mondjam azonban [...], hogy az élőnek látszó Olimpia baba témája korántsem az egyetlen, sőt talán nem is a legfontosabb mozzanata a történet páratlan kísérteties atmoszférájának. [...] Az elbeszélés középpontjában egy másik motívum áll, az, amelynek a nevét is viseli, és amely vagy aki a fontosabb helyeken újra meg újra megjelenik: a Homokember motívuma, aki a gyerekek szemeit tépi ki.”5 Hoffmann meséje Nathanael gyerekkori emlékeinek felidézésével kezdődik. „A diák – írja Freud – jelenlegi boldogsága ellenére nem képes szakítani azokkal az emlékekkel, amelyek szeretett édesapja talányos és rettenetes halálához kötődnek. Bizonyos estéken az anya gyermekeit azzal a figyelmeztetéssel küldi ágyba, hogy jön a Homokember, és a gyermek Nathanael valóban hallja a látogató nehéz lépteit, aki édesapját egész estére lefoglalja. Amikor a gyermek rákérdezett a Homokember valódi létezésére, az anya tagadta ugyan, s állította, hogy ez nem több puszta beszédfordulatnál, ám egy dada kézzelfogható felvilágosítást tudott adni: „Gonosz ember az! Ha nem akar lefeküdni a gyerek, odamegy hozzá, és egy marék homokot csap az arcába, hogy kipattanjon a vérző szeme, amit aztán a zsákjába gyömöszöl, s a Holdba visz, eleségül a csemetéinek, a csemetéi pedig ott ülnek a fészekben, görbe a csőrük, mint a bagolyé, azzal csipegetik fel a rossz kisgyerekek szemét.”6

A homokember című elbeszélésben, amely a német mesemitológia egyik ismert alakja után kapta címét, kiemelt szerepet kap a látás, a nézés, illetve a szem, és a szemet kisegítő eszközök (például a szemüveg és a teleszkóp). A főszereplő Nathanael – aki gyerekkorában apja halálát összekapcsolja egy Coppelius nevű ügyvéddel (akinek a lépteit hallja, amikor anyja ágyba küldi), s akit az időbeli egybeesések miatt a Homokemberrel azonosít – felnőttkorában egy Coppola („szemgödör”) nevű embertől teleszkópot vásárol, amellyel a szemközti ház ablakán át látható, titokzatos Olimpiát figyeli, akibe beleszeret. Természetesen Coppolát önkéntelenül is Coppeliusszal (édesapja titokzatos esti látogatójával), azaz a Homokemberrel azonosítja, mert az apja halála okozta megrázkódtatást gyerekkora óta képtelen feldolgozni. Nathanaelt újabb trauma éri, amikor kiderül, hogy szerelme, Olimpia csupán egy élettelen bábu. Ez a felismerés az őrületbe, s végül a halálba taszítja a fiút. Kiderül, hogy a látás technológiája, pontosabban saját tekintete tévútra viszi: amit valóságosnak vélt – mert annak szerette volna látni –, csak üres fikció, melynek tudata elviselhetetlen. Hiszen, ha már a szemünknek sem hihetünk, minden bizonytalanná válik. Miként azt Freud is állítja, „a kísérteties lényegében olyasvalami lenne, amiben úgymond nem ismerjük ki magunkat,”7 s ez esetben mi más is lenne ez a valami, mint maga az élet. Másfelől azonban Freud túllép a kísértetiesnek az ismeretlennel történő, kézenfekvő azonosításán, s összekapcsolja azt az ismerősség érzetével. Ez a motívum Nathanael számára éppen azokat az ismerős, most hirtelen felszínre kerülő érzéseket, emlékeket jelenti, amelyeket az őt ért trauma következtében elnyomott magában. A belső és külső látása közti áthidalhatatlan szakadék végsősoron egy valóságos szakadékba, a mélybe taszítja őt.

(tükörakna, véső, mikroszkóp)

Csaknem 200 évvel később, Hoffmann nyomdokain haladva az európai irodalom újabb kísérteties remekművet, illetve a kísérteties újabb remekbe szabott narratív szcenírozását hozta létre: Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregényét. Nádas könyve ugyanis – és Forgács szinte egész életműve – az Unheimlich, azaz a kísérteties freudi ismérveinek nem egy szempontból tesz eleget. Mondhatni, a Párhuzamos történetek a kísérteties fogalmával terhes mű. Ebben a regényben, de az ezt két évtizeddel megelőző Emlékiratok könyve címűben is (1986), a szerző egyik fő ambíciója kétségkívül az, hogy a végére járjon annak, pontosabban, hogy erőteljesen láttassa azt, hogyan képes egy nemzet irodalma (művészete) eltéríteni magát az átélt rettenettől, azaz hogyan képes nem foglalkozni meghatározó történelmi traumáival, hogyan képes kiradírozni azokat kollektív emlékezetéből. Azaz, hogyan képes arra egy kultúra, itt konkrétan a magyar kultúra, hogy a háború után ne tegye művészete tárgyává a huszadik századi magyar (és európai) történelem legmeghatározóbb eseményeit.

A Párhuzamos történetek kíméletlen következetességgel azt fedi fel, hogy mi az, ami nem jelenik meg a magyar irodalomban; mi az, amiről hallgat, amitől – néhány ritka kivételtől eltekintve – rendszeresen és következetesen elfordul; mi az, amit el-, illetve kitakar – s teszi mindezt olyan radikálisan fragmentált módon, hogy csupán a kitakarás tényét, a hiány helyét mutatja meg. Ezek közé tartozik többek között a Horthy-korszak, a II. világháborúban való részvétel, a holokauszt – melyek éppúgy jelen vannak Forgács életművében is, a Privát Magyarország-sorozat egyes darabjaiban, mint például az Örvény, az Örvény Oratórium, A Maelstrom, a A dunai exodus című filmekben, valamint a Pető családregény egyes részeiben –, a test (lásd Forgács filmjét, melyet Nádas Saját halál című művére komponált), a szexualitás, illetve ezek nyelvezete, az eugenika, az 56-os forradalom, a német kultúrához, történelemhez való viszony, a magyarországi németajkúak, a cigányok, a zsidók története, és így tovább. Nádas tehát a Párhuzamos történetekben leszaggatja azt a jótékony drapériát, amely a titkokat rejti, s ami felszínre kerül az nem más, mint a kísérteties egyik fent idézett freudi definíciója. A Párhuzamos történetek ilyen értelemben a magyar irodalom és a magyar olvasók beavatását, azaz nagykorúsítását hajtja végre. Olyan képeket tár elénk – ha indirekt módon is –, amelyek végignézése (elolvasása) után többé nem lehet arra hivatkozni, hogy „nem tudtam” vagy „elfelejtettem”. Nádas világában kérlelhetetlenül megtudunk, kérlelhetetlenül meglátunk eladdig teljesen kitakart dolgokat – és ez bizony elviselhetetlen. Az elviselhetetlenség érzetét csak fokozza, hogy ezeket csupán töredékeiben mutatja meg, felvillantva a hiány szédítő mélységét.

Tanulmányában Freud a kísérteties fogalmának egy másik meghatározásával is előáll. „Az azonos helyzetek, dolgok és események ismétlődésének egy mozzanatát talán nem mindenki ismeri el a kísérteties forrásaként. Megfigyeléseim szerint bizonyos feltételek között és bizonyos körülményekkel összekapcsolva ez a jelenség minden kétséget kizáróan kísérteties érzést idéz elő, olyasmit, ami egyes álom-állapotokban tapasztalt tehetetlenség-érzésre hasonlít.”8 A Nádas-regény címében megjelenő párhuzamosság fogalma tulajdonképpen az azonos, vagy inkább feltűnően hasonló helyzetek, dolgok, események és szereplők különböző helyszíneken és korszakokban való ismétlődésében realizálódik. A párhuzamosság nemcsak térben és időben jön létre (amennyiben majd’ minden szereplőnek, illetve fontosabb eseménynek megvan a tükrözött – s gyakorlatilag a végtelenségig tükrözhető – térbeli és időbeli pendanja9), hanem magában az ismétlődés tényében. Ha azonban tisztán ismétlődésről lenne szó, nem párhuzamosságról, hanem azonosságról kellene beszélnünk. Nádas regényében azonban az ugyanaz sohasem ugyanaz, hanem az ugyanannak egy másik szériában, azaz sorozatban elhelyezett előfordulása – s ez az, ami a párhuzamosság, az ismerősség, s ugyanakkor a különbség érzetét létrehozza.10 Egyúttal ez az, ami Nádas regényét strukturális szinten a nyelv, a test és a történelem struktúrájához teszi hasonlatossá, amennyiben narratív szinten mutat rá a kontextualizálás jelentőségére, illetve a konstrukció vagy ha úgy tetszik, a fikció működésmechanizmusára. Forgács W.-projektjében (valamint korábban, a Privát Magyarország-sorozat egyes darabjaiban is) a szerialitás, illetve párhuzamosság szerepe nem kevésbé jelentős, amennyiben egy bizonyos (politikai-ideológiai) kontextusba készült dokumentumanyagot áthelyez egy másik – jelen esetben, politikai-művészi – kontextusba, mi által az anyag (a Dr. Wastl-féle, eredeti, antroplógiai projekt anyaga) egy másik sorozatba helyeződik, ami leleplezi és átértelmezi az eredeti jelentését. A dokumentumanyag másik sorozatba (kontextusba) való helyezésével egyúttal fikcionalizálja is az anyagot, amennyiben puszta dokumentumból önálló jelentéssel bíró, illetve kritikai interpretációt hordozó művészi alkotást hoz létre. A szerialitás másik, nyilvánvaló megjelenési formája a W.-projektben a portrészériák, amelyek a fényképezők eredeti szándékait tekintve az egyes típusokat, emberfajtákat hivatottak meghatározni, ám ezzel szemben – az eredeti szándékot diadalmasan meghiúsítva – Forgács projektjében a portrésorozat minden egyes darabja az emberi individuum, az individualitás és a humánum emlékművévé válik.

Regényében a párhuzamosság ideáját Nádas különböző szférákban szcenírozza, illetve különféleképpen mutatja be, bizonyítja működését. Az egyik ilyen szféra a geológia, ami az egész regényben jelen van. Egy geológiai alapozású világról van szó, a valódi világ, a föld párhuzamaként, s ahhoz, hogy a különböző rétegeihez, illetve a benne rejlő kincsekhez hozzájuthassunk archeológiai, illetve bányászati tevékenységre van szükség, ami ez esetben nem más, mint maga az írói, művészi tevékenység. A geológia motívuma óriásmetafora Nádas regényében, s fontos szerepet kap a regény egyik szintén óriásmetaforaként működő, a harmadik kötetben található „Hans von Wolkenstein” című fejezetében, amellyel itt – Forgács Péter W.- projektjének pár(huzam)darabjaként – bővebben foglalkozni szeretnénk.11

„Annabergben maga a templomhegy sem volt más, mint ennek a kőzetnek egy termőréteggel alig belepett, masszív és igen nagy kiterjedésű tömbje. Az egész kisvárost megtartotta a hátán a gneisz. Néhány lépésnyire a templomtól, ugyanebből a kőből épült a Kirchberg 1., a Wolkensteinek egyébként igen szerény méretű városi háza, ahol Ingkével, a házvezetőnőjük kis unokahúgával Hans a felnőttek legnagyobb örömére mindig oly békésen játszott, miként senki mással. Nyugodtan egyedül hagyták őket hosszú időkre. Nem beszélve arról, hogy ebben a kőzetben ereszkedtek a föld mélyébe az ezüstbányák szűk és nedvességtől cseperésző tárnái, s odalenn a keskeny, vízszintes járatok végeérhetetlen labirintusa, ahonnan újabb sötéten tátongó tárnákon át lehetett lejutni az alsóbb emeletekre. Ingkének ércbányász volt az édesapja, akit mindig újra elbocsátottak, szervezkedett, de már a nagyapja, az ükapja is bányász volt, csaknem minden férfi bányász volt a családban.

E palás szövetű, származása szerint úgynevezett metamorf, szerkezete szerint összetett és kristályos kőzet, amelynek kvarc, földpát és csillám teszi ki az elegyrészeit, szövetében ugyan nem különbözik a gránittól, de megkapó színeivel alaposan eltér tőle. Uralkodó színét az ortoklász nevű földpáttól nyeri, amely fehér, vörös és szürke, miközben a kvarc víztiszta, illetve szürke szemeket képez benne.

Mindezen alkotórészeket azonban csak közelről, jórészt nagyító vagy mikroszkóp alatt látni így.

[...]

Ez az igen elterjedt, habár a felszínen közel sem mindenütt látható kőzet a szerkezetében uralkodó párhuzamosságnak köszönheti építészeti és bányászati karrierjét, hasíthatóságának. Palás szövetének többféle változata ismert, az erescsíkos gneiszben szalagokban helyezkednek el a csillámok, a réteges gneiszben rétegek szerint váltakoznak egymással az elegy egyes részei, míg a rudas gneiszben függőleges sorokban, nyalábosan.

Ám bármiként legyen, a párhuzamosok mentén a kő szétbontható.

Legkevésbé az ember bontja meg. Hanem a szelek, a fagyok, a vizek, s így aztán azt lehetne mondani, hogy a bányászok legfeljebb a természetes repedéseknek mennek utána, mikor vésőikkel továbbrepesztik, hogy az erezetként elhelyezkedő ezüsthöz hozzájussanak.” (PT, III. köt., 257-259.)

Nádas írói címerében, a tüköraknás kamerán túl valóban leginkább e két szerszám: a mikroszkóp és a véső szerepelhetne. Módszere a mikroszkóp használatával oly módon hozható összefüggésbe, hogy – legalábbis a mindennapi, természetes (azaz: a kultúrában természetes) látáshoz viszonyítva – természetellenesen felnagyít dolgokat, s ezáltal olyan szokatlan perspektívákat nyújt, amelyek egészen újfajta látás- és gondolkodásmódra kényszerítenek. Nem engedi a távolságtartást (noha ő maga nagyon is távolságottartó), a hunyorítást, az elfordulást; szinte felpeckeli az olvasók szemét, – mint teszik azt Burgess Mechanikus gépnarancsában Kicsi Alex szemével az átnevelő programon –, és kényszerít a látásra, a nézésre, mitöbb a tudomásulvételre. Olyan közel visz, hogy látjuk a „kőzet” alkotórészeit, azt, ami szabad szemmel nem látható. S eközben nem tesz mást, mint vésőjével a természetes, párhuzamos repedések mentén továbbrepeszti a követ, hogy végül eljusson, eljussunk az ezüstérhez.

(figura)

A történelem – csakúgy, mint a tudomány – olykor egy kép vagy metafora megvalósulásával mozdul előre.12 Megfigyelhető, visszatérő jelenség, hogy ami korábban csupán egy szókép, szófordulat vagy metafora volt, az később, a valóságban gyakran realizálódik (lásd például a „holdbéli ember” képét, ami az ember a Holdon valóságát előzte meg). Ez az – elsősorban kronológiai – előremozdulás azonban nem mindig esik egybe a haladás, a progresszió pozitív, humanista gondolatával, hiszen ami megvalósul, az nemegyszer a legsötétebb gondolatokat, elveket és célokat szolgálja még akkor is, ha a résztvevők szándékai eredetileg nem feltétlenül ilyenek voltak. Valaminek a megoldása például önmagában pozitív tartalmat rejt, kivéve, ha a megoldandó feladat problémaként való kezelése az, ami eredendően hibás, mitöbb, bűnös – lásd például a „végső megoldás” szófordulat történelmi megvalósulását. Irodalmi megvalósulását tekintve ez a metamorfikus folyamat – tehát az, amikor egy figura extenzívvé válik– olyan művet/műveket eredményez, amelyeknek nem a nyelvezete figuratív, hanem, mélystruktúrája, totalitása.13 S éppen ez a nagyregények általános jellemzője: amit az olvasó a felszínen párhuzamosan elrendezett, analogikus szálakként, azaz metaforákként olvas, azok összességükben valójában egy homogén rendet, struktúrát adnak ki, ami nem más, mint a „világ” rendje, titkos szerkezete. Természetesen e befejezett kép, illetve képlet ideája is csupán fikció, hipermetafora, hiszen a világ mint olyan nem leképezhető, s éppen ebből ered a korai és későmodern nagyregények befejezetlensége, nyitottsága is (már jóval e modellnek a posztmodernben való rendszeresítése előtt). Lásd pl. a Gulliver utazásai, később a Tulajdonságok nélküli ember vagy Az eltűnt idő nyomában című regényeket. Éppen ilyen befejezetlen mű Nádas könyve is.

Ahhoz azonban, hogy egy ilyen képletet, azaz mélystruktúrát létre tudjon hozni, meg kell találnia a szükséges közös nevezőt, s szinte kézenfekvően adja magát a test mint antropológiai, filozófiai és teológiai legkisebb közös nevező, ami végül a regény „antropo-teo-logiáját”14 megformálja. Mindezek fényében azt mondhatnánk, hogy regényében Nádas Péter a magyar (illetve európai) történelmet elsősorban a „nemzettest” szófordulat, azaz figura narratív megvalósulásán, illetve szubverzív performálásán, szó szerinti megjelenítésén keresztül láttatja.15 „Hazatérés” című, 1985-ben (tehát egy évvel az Emlékiratok könyve előtt) megjelent, ars poeticáját megfogalmazó esszéjében Nádas a következőket írja: „Nem állt módomban és nem állt szándékomban se a történelemtől, se a politikától elválasztani magam, sőt mélyebben óhajtottam kötődni hozzá. Valamiként obszcén módon, énem legközönségesebb, leghalandóbb rétegeibe lekerülve.”16 S mi más is lehetne ez a „legközönségesebb, leghalandóbb” réteg, mint éppen a test; a test jelenléte, működése. Mi mással is érzékeltethetné jobban a történelem, a kultúra, a politika, az emlékezet bőrünk alá szivárgását s véráramunkba való kiiktathatatlan bekerülését. Azt, hogy mindent a sejtjeinkben őrzünk, még akkor is, ha nem tudunk róla; hogy folyamatosan kapcsolatban állunk olyan emberekkel, helyekkel, időkkel és erőkkel, melyekről közvetlen tudásunk ugyan nincsen, mégis hatnak ránk. A test textualizálását Nádas a testtel összefüggésbe hozható legkülönfélébb kulturális szférák (így például: orvostudomány, pszichológia, építészet, gasztronómia, szexualitás, divat, kriminalisztika vagy politika) bevonásával végzi, ezzel is egyfajta totalitásra törekedve. A kultúra testbe, testre íródását magával az írás aktusával performálja és bizonyítja – ezzel egy újabb metaszférát, az irodalmat (művészetet) is bevonva. Ugyanakkor paradox módon, a Párhuzamos történetekben a test, illetve a test működésének radikális feltárása valójában fedőművelet. A test itt emblémája (figurája) mindannak, ami ténylegesen és valóságosan kimondhatatlan, felfedhetetlen, sőt, felfoghatatlan: mindaz, amit emberekkel meg lehetett tenni, s mindaz, amit emberekkel ma is, a legváltozatosabb formákban, meg lehet tenni. Ennek irodalmi láttatása csak egy Nádaséhoz hasonló, totális regényben lehetséges, míg a vizuális művészetben erre egy olyan totálinstalláció lehet alkalmas, mint amilyen Forgács Péter Col tempoja, más néven W.-projektje, amelyben a látás, a tekintet kulturális konstruáltságát, illetve – pusztán implikált – következményeit mutatja be a művész. Forgács Péter installációja abba a helyzetbe hozza a nézőt, hogy saját látását, nézését, tekintetét lássa, nézze. Színpadra állítja, megkerülhetetlenül felmutatja tekintetünk tagadhatatlan kulturális-társadalmi-ideológiai konstruáltságát, amit azonban hajlamosak vagyunk folyamatosan eltagadni, nem tudomásul venni, mitöbb természetesnek beállítani. Csakúgy, mint Nádas regénye, a W.-projekt is ezt a tarthatatlan állapotot kívánja megszüntetni.

(modell)

A Párhuzamos történetekben a „Hans von Wolkenstein”-fejezet az európai, illetve a nyugati történelem olyan fejezetére reflektál (újabb, narrativizált figura), amely ugyan a második világháborúban érte el végkifejletét, de előzményei az első világháborúban, illetve a kolonializmus történetében már jelen voltak. Ez pedig az a törekvés, hogy különböző emberi fajok rendszerét felállítva antropológiailag, illetve (eu)genetikailag meghatározzák a Másik differentia specificáit, mely konklúziók egyúttal súlyos politikai következményekkel terheltek: például azzal a gondolattal, hogy egyenlőségjelet tettek faj és nemzet közé, ennek összes történelmi következményével.17 Ha eltekinthetnénk ezektől a történelmi-politikai következményektől, még akár azt is állíthatnánk, hogy e taxonomikus törekvés nem más, mint az a (nem ebben, hanem a valódi) tudományban tapasztalható törekvés, hogy a tudásunkat rendszerezzük a célból, hogy jobban kiismerjük magunkat benne és a világban. Sőt, hogy ismét Freudot idézzük, a célból, hogy a világban meglévő kísértetiesség mennyiségét csökkentsük: „A kísérteties lényegében olyasvalami lenne, amiben úgymond nem ismerjük ki magunkat. Minél jobban eligazodik egy ember az őt körülvevő világban, annál kevésbé valószínű, hogy a tárgyak vagy események a kísérteties érzését válthatják ki belőle.”18 A következményektől azonban nem tekinthetünk, nem tekintünk el (megint egy figura, melynek értelme: szemünket nem sütjük le, tekintetünket nem fordítjuk el – odanézünk). Mindkét W.-projekt, Nádas könyve, s azon belül a Wolkenstein-fejezet, valamint Forgács W.-projektje erről a hangsúlyos odanézésről és tudomásulvételről szól: a tekintet tudomásulvételéről.

A „Hans von Wolkenstein”-fejezet egy fiúintézetben játszódik – bizonyos elejtett információk, adatok alapján a második világháború alatt –, amelyben olyan fiúkat vonnak totális, antropometriai, pszichológiai és egyéb vizsgálatok alá, akik valamilyen szempontból, akár fajtisztaság, akár egészség szempontjából „hibásaknak” számítanak a náci rezsim fajhigiéniai törvényei alapján. Folyamatosan mérik, vizsgálják, vizslatják őket; nincs a napnak olyan órája, amelyben ne lennének vizsgálati alanyok; az egész életük a maga totalitásában vizsgálat tárgya, s nincs olyan tevékenységük, megnyilvánulásuk, amelyet ne dokumentálnának, dolgoznának fel azonnal. Az intézet vezetője, Freiherr von der Schuer, tudós, orvos-biológus a fajhigiéné és az eugenika bajnoka, aki Himmler fel- és meghatalmazásával vezeti „neves” intézményét. Eme intézmény nyilvánvalóan a Harmadik Birodalom fajpolitikáját hivatott szolgálni, s célja a birodalommal való azonosítása és a fajidegenek hatástalanítása (pl. sterilizáció útján), kiközösítése (pl. munkától, megélhetéstől való megfosztás deportálás útján), illetve megsemmisítése volt. A cél tehát az ellenségkép megrajzolása volt a különbözőség, a másság alapján. Von der Schuer alig kendőzött modellje Otmar Freiherr von Verschuer (1896–1969), aki a humángenetika elismert tudósa volt19, s aki 1927 és 1935 között a berlini Kaiser Wilhelm Antropológiai, Humángenetikai és Eugenikai Intézet osztályvezetője, majd 1942-től 1945-ig igazagtója volt.20 A regénybeli intézetben a mérési eredményeket éppen a Kaiser Wilhelm Institut Antropológiai és Fajbiológiai Intézetébe küldik, s nyilvánvalóan annak irányítása és felügyelete alatt állnak. Von Verschuer elsősorban fajtisztasággal és ikerkutatással foglalkozott, s e kutatásaiban Joseph Mengele volt az asszisztense, aki később az auschwitzi haláltáborban végzett tevékenysége miatt a „halál angyala” néven vált hírhedtté. Von Verschuer úgy nyilatkozott, hogy mivel a háborús körülmények nehézkessé tették intézete számára az „ikeranyag” beszerzését, korábbi asszisztense, Mengele, aki az auschwitzi tábor vezető, SS-főorvosaként működött, hozzásegítette őt az efféle „anyaghoz”.21

A regénybeli intézetnek otthont adó hegyi kastély Wolkenstein bárónő és családjának tulajdona, akinek magyar apától származó fia, Hans (alias Kovách János), maga is a basztardok, az intézetbeli keverékek közé tartozik, s aki von der Schuer mellett az intézetet vezeti. A nagyon különböző háttérrel rendelkező fiúk különféle okokból vannak az intézetben. Van aki jobban, van aki kevésbé tűri a bezártság és a megalázás e formáját. Olykor némelyik nem bírja tovább, és öngyilkosságot követ el.

„Bizonyos némaság, megnevezetlen szégyen töltötte ki a hiányukat. Már akinek az önpusztító lények egyáltalán hiányoztak. A némaság miatt nehezebb felejteni. A Szent Anna katedrális valamelyik lelkészének csak meg kellett volna emlékeznie a különleges eseményről. Legalább a szószéken, Annabergben, amikor vasárnap délelőtt a nevelők a jelentkezőket átkísérték a korai istentiszteletre. Minden vasárnap reggel körülményes procedúrát csináltak a jelentkezésből, mert világosan akarták látni, ki a hívő, ki alakoskodik, vagy ki menne puszta kedvtelésből, hogy aztán az istentisztelet alatt a nevetgélésével az egész várost megbotránkoztassa. Hans sem azért jelentkezett, mintha hitében követni óhajtotta volna az édesanyját. A lelkészek azonban, akik szemmel láthatóan feszült viszonyban álltak a tüntetően pogány nevelőkkel, a prédikációikban nem szóltak erről. Az nem lehet, hogyne tudtak volna róla, de még látni sem lehetett rajtuk, hogy tudnák. Hansnak az volt a határozott képzete, hogy a közös hallgatás úgy viselkedik, mint a vegyületek világában a szabad vegyérték, amely a vegyülés reményében mintegy kilóg az üres világegyetembe.

Végül is a hibás példányok pusztulnak el, ezt egy pillanatra sem volt szabad elfelejteni. Pogány gondolat, s nem értette, miként helyeselhetik a lelkészek. Úgy képzelte, hogy korábban eltávozott társaik ragadják meg a szabad karjukat. Amikor megint megtörtént, akkor a fizikatanár, a Gruber másnap vitte őket a viadukthoz, hogy újból és újból elmagyarázza a szabadesés jelenségét. Néha többször, ahányszor megtörtént, minden alkalommal változatlan kifejezésekkel, mégsem unták meg. Valakinek akár sikerült, akár nem sikerült elintéznie önmagát, hanem csak örökre pórul járt az ostoba, Gruber mintha először magyarázna. Az egyik csoportnak a völgy alján, a viadukt lábánál kellett maradnia, a másik csoport a fiatal és csinos tanár vezetésével felkapaszkodott a fenyők közé a vasúti töltésre, s onnan gyalogoltak ki a viadukt központi pillérjéig. A kísérlet végeztével a csoportok helyet cseréltek. A tanárnak az volt a véleménye, hogy az egyenletesen gyorsuló mozgás káprázatos törvényszerűségeit és az emberi élet szigorúan fizikai jellegét csak úgy tudják megérteni, ha mindkét perspektívából nézve átélik és megmérik. A kísérlethez mindössze egy hitelesített mércére, egy hitelesített ólomsúlyra, két hitelesített stopperre volt szükségük. Odáig nem nehéz a dolgot megérteni, hogy az egyenletesen gyorsuló mozgás mértéke kis eltérésekkel ugyan, de minden földrajzi helyszínen különböző. Azon a kiválasztott helyszínen például, ahol mi élünk, a gneisz összefüggő kérge erősen, de egyenletesen módosít. Általános törvény, hogy az adott test sebessége zuhanás közben egyenlő időközökben egyenlően változik. Gruber hitelesített mérési adatai szerint a wiesenbadi völgyszorosban 980,839 centiméter per másodperc. Ha tehát a hitelesített ólomsúly elejtésének pillanatában a sebesség zéró, akkor a második másodpercben 980,839 centiméter per másodperc, a következő másodperc múltán viszont 2 x 980,839 centiméter per másodperc, s így tovább; t másodperc múltán t x 980,839 centiméter per másodperc. Aztán már csak kevesen tudták követni a csinos és fiatal fizikatanár magyarázatát, miszerint a törvény közönséges szavakkal kifejezve azt jelentené, hogy a sebesség arányos az idővel, s így könnyen kiszámolható, hogy az adott időben adott sebességgel zuhanó test a földhöz csapódva milyen mértékű ellenállásba ütközik.” (PT, III. köt. 222-224.)

A fiúk egymást is folyamatosan vizsgálják, vizslatják, s ily módon, olyat is tudnak egymásról (mint például a regényben később felnőttként is felbukkanó, Kienast nevű fiú epilepsziájáról, amiért hivatalosan sterilizáció járt volna22), amit von der Schuer és csapata nem tudhat róluk. A titoktartást egyfajta belső ellenállásnak, lázadásnak, az egymás iránti szolidaritás formájának szánják, ám egyúttal egyfajta versengés is kialakul köztük abban, hogy ki a legkülönösebb, a legegyedibb. Gyakran ők maguk is titkon az örökléstan kérdései vagy a saját lehetséges örökletes betegségeik tünetei után nyomoznak kézikönyvekben és lexikonokban. Gregor Mendel örökléstana és Darwin evolúcióelmélete nemcsak őket, hanem keletkezésük óta mindazokat az antropológusokat, biológusokat, fajbiológusokat és eugenetikusokat foglalkoztatta, akik különféle okok miatt az elkülönböződés taxonómiájával foglalkoztak.

„Valamilyen megfejthetetlen okból idefenn a hegyekben a botanika lett a fiúk között a leghódítóbb szenvedély. A spórák, a bibék, a beporzás, a keresztezés, s maguk e ritkán használt kifejezések is erős benyomást gyakoroltak rájuk, a szaporítás, az oltás, a gyökereztetés, a dugványozás és a szemzés, a tankertekben a melegágy, a vetés, a pikírozás, a palántálás és a kiültetés a hidegágyba, maga a szó, hogy hidegágy, az iskolázás, a téli és a tavaszi metszés, a csemetekert és az ágyás, a bakhátas és a fészkes ültetés. Mindez szép volt, végtelenül egyszerű és időigényes, olykor tartós fizikai erőkifejtést, máskor elmélyülést és komoly figyelmet követelt. Elmélyítette a természet nagy folyamataival szemben a türelmüket és a bizalmukat, valamiként pótolta a vallást, hiszen nem csak az elkövetkező hétre, hanem a következő évre, akár következő generációk életére kellett ezekből a műveletekből kilátniuk.” (PT, III. köt. 231.)

Az általános és az egyedi problematikája, szembenállása már az antropometria kezdeteinél is alapvető kérdés volt. Ez a tudomány éppen a célból jött létre, hogy az emberi fizikumban előforduló variációkat megértse és rendszerezze. Alapítója Alphonse Bertillon volt, aki 1883-ban egy azonosítási rendszert dolgozott ki, mely az egyedi emberi test néhány változatlan méretű elemén alapult, s mely rendszert a rendőrség a kriminalisztikában kezdte alkalmazni. Ezt később Francis Galton, az eugenika atyja, az ujjlenyomatvétel bevezetésével továbbfejlesztette. Galton, aki az eugenika (eu –jó, jól és genes – születés) fogalmát szintén 1883-ban, ebben az annus mirabilisban vezette be, teóriáját unokatestvére, Charles Darwin A fajok eredete című művében kifejtett természetes szelekció elvére alapozta. Úgy látta, hogy a modern emberi társadalom azzal, hogy a gyengéket és kiszolgáltatottakat védelmezi, a természetes szelekció elve ellen működik, hogy ezt a fajta szociálpolitikát meg kell akadályozni, hogy a társadalom ne induljon hanyatlásnak. Galton meghatározása szerint az eugenika az a tudomány, amely azokat az emberek által használt módszereket tanulmányozza, amelyekkel „a jövő generációinak faji kvalitásait javítani vagy rosszabbítani lehet”. Galton még nem javasolt semmilyen szelekciós módszert, csak abban bízott, hogy a megfelelő tudás elterjesztésével az emberek maguktól is rájönnek a tenyésztés fontosságára. Az eugenika később nemzetközi (elsősorban amerikai és európai) tudományos, politikai, s gyakran implicit vagy explicit módon rasszista mozgalommá vált, mely tragikus „csúcspontját” a holokauszttal, a „szelekció” művi és többnyire halálos kimenetelű előállításával érte el.23 A náci eugenika az általános típusok meghatározásához és rendszerezéséhez egységesen alkalmazott mérési módszereket vezetett be Németországban és Ausztriában, valamint a politikájukat támogató más államokban, így például a rasszhigiéné gondolatára már az 1910-es évek óta nyitott Magyarországon is.24 Az osztrák Dr. Wastl programja, melynek anyagát Forgács Péter W.-projekt című installációja felhasznál, egy volt a sok, standardizált módszereket alkalmazó program közül, melyeket már az első világháborúban különböző hadifogolytáborokban alkalmaztak, s folytattak a második világháború alatt is. 1915-ben a neves osztrák antropológus, Rudolph Pöch (1870–1921), a magyarországi Egerben található fogolytáborba látogatott el öt asszisztensével antropometriai felszereléssel, valamint gipszlenyomatok és fényképek készítéséhez szükséges eszközökkel. Antropológiai méréseket kívántak végezni, mely tevékenységüket az osztrák Antropológiai Társaság és az Osztrák Császári és Királyi Tudományos Akadémia támogatta anyagilag. Egyik céljuk az volt, hogy rassztípusokat definiáljanak a fényképek segítségével (minden alanyt szemből és profilból is megörökítettek). Ez indította el azt a széles körű háborús projektet a német antropológiában, amely a fogolytáborokban (valamint ezt kiegészítve, a helyi, osztrák lakosság körében) készített fénykép- majd később filmanyagra is épült. A háború kontextusában azonban ez a látszólag tudományos vállalkozás nyilvánvalóan súlyos politikai tartalmat nyert. Azonkívül, hogy hozzájárult az ellenségkép megrajzolásához, egyúttal a Központi Hatalmak közös identitását is építette.25

Az általános és egyedi problematikája Nádas regényének is egyik központi gondolata, amelynek legesszenciálisabb megjelenési formáját, modelljét éppen a Wolkenstein-fejezetben találhatjuk. Ez a probléma nemcsak a fiúknak, hanem olykor az őket felügyelő és vizsgáló tanároknak is gondot okoz, ami leginkább a Schultze nevű tudós-tanárral, „a fajbiológiai mérések és mérés-technikák messzi földön híres szakemberével” való kapcsolatuk leírásánál nyilvánul meg.26 Schultzénál ez a dilemma előbb-utóbb aláássa a saját tevékenységében való hitét, bizodalmát.

„Ha egyenlőség van, akkor legyen egyenlőség.

Volt azonban egy magasabb szempont, amit sem a kiválasztott személyek, sem a mérésre kiválasztott testrészek vagy tagok tekintetében nem lehetett sem követni, sem megérteni. Minél nagyobb és minél részletesebb lett az adathalmaz, Schultze annál világosabban látta, hogy nem csak az erő vagy az energia, a szeretet vagy az egyenlőség elve nem működik a szerves természetben, hanem az egyes egyedek megítélését illetően maga az egységesen alkalmazott és hitelesített mértékegység is tévútra visz. Csak a kivételes létezik, magának az egyedinek vannak törvényei, igen bensőséges, kívülről feltárhatatlan törvényei, ám az egyed nem a kivételes tulajdonságaival van belekötve az egészbe.

Az erő, az energia, a szeretet vagy az egyenlőség végül is olyan politikai fikció, amely az átlagos statisztikai fikcióján van megalapozva, és ennek semmi köze sem a fizikához, sem a biológiához.

Mintha azt mondaná magának, hogy előbb meg kéne tisztítania ezeket a tudományokat a politikai fikcióktól, vagy metafizikai kérdésekkel kéne előbb foglalkoznia, csak aztán tudna ezekkel a mechanikus mérési eredményekkel valamit kezdeni.

Vagy akkor sem.” (PT, III. köt. 238-239.)

A fiúk az egzakt méréseket egymásról szerzett, s tanáraik elől gondosan eltitkolt, bennfentes információkkal egészítik ki, ami – a felügyelőikhez képest – megsokszorozza egymásról való tudásukat. Csak éppen az a tudás nincs a birtokukban, amire leginkább szükségük lenne: minek mi lesz vagy mi lehet rájuk nézve a következménye.

„Viszont élvezték az egyediben elmélyített szubtilis tudásukat.

Mintegy önkéntelenül hangolódtak rá azokra a tudományos előfeltevésekre, amelyekkel Schultze oly behatóan foglalkozott, de semmiféle tudományosságra nem kellett törekedniük, s így megfigyeléseiket nyugodtan összekapcsolhatták érzelmekkel és indulatokkal, ami nem volt veszélytelen. Hiszen nem tudták kideríteni., hogy a kivételességnek vagy .a kérdésességnek, ennek az egész nagy egyediségüknek mi lesz a következménye, holott tudásuknak ez lett volna a kútfeje. Merthogy mindennek komor és súlyos következménye lesz, afelől nem lehettek kétségeik. Vagy a kérdésességüknek vannak-e megszabott mértékegységei. Hendrik és Hans erre vonatkozó papírt sem talált, amikor két egymást követő éjszakán behatoltak a rendelőbe. Néha olybá tűnt, mintha a bizottság a kivételt tartaná normának, míg máskor inkább az átlagost, vagy éppen a kívánatost, amit megint csak egy olyan számnak vagy számsornak kellett volna kijelölnie, amelyet sehol nem találtak.” (PT, III. köt. 240.)

Figura és modell kivételesen kivitelezett keveredéséről beszélhetünk a Wolkenstein-fejezet azon részleténél, amelyik Schultze egyik tevékenységével függ össze: a szemek tipologizáló vizsgálatával, mely testrész hagyományosan „a lélek tükre”, azaz az egyediség kifejezője volna. Szemekre vonatkozó kiterjedt vizsgálatokkal maga Otmar Freiherr von Verschuer is foglalkozott ikerkutatásai során, melyekhez anyagot, azaz szemeket elsősorban Mengelétől kapott Auschwitzból.27 Az (Lego-)elem tehát valóságos, csak bele kellett helyezni ebbe a regénybeli modellbe. A figura extenziója pedig ott érhető tetten, ahol a történelem megvalósította, azaz valósággá tette a Hoffmann történetében is előforduló Homokember történetét, aki kisgyermekek szemét kaparja ki és ragadja el, hogy azzal táplálja kicsinyeit.

„A két életnagyságú csontváz ábrája ott függött előttük a rendelő falán. Számokkal voltak rajta kijelölve a test mérési pontjai. Az egyik ábra huszonhét ponttal, oldalnézetből, a másik ábra huszonnyolc ponttal, elölnézetből ábrázolta az emberi testet, Braus szerint.

Ez a rejtélyes név állt mindkét rajz fölött szépen metszett gót betűkkel, ám a lexikonokban Braus sem szerepelt. Schultze akkor nézett a fiúk szemébe, amikor elővette a nagy bőrkazettát a szem színének meghatározásához szükséges eszközökkel. A bőrkazetta viszont legtöbbjüket olyan rémülettel töltötte el, hogy inkább azonnal lehunyták a szemüket, mert a nagy veszélytől fájni kezdett az üregében. Vagy a tenyerükbe temették gyorsan az arcukat.

Fekete bársonnyal bélelt ágyukból üvegszemek néztek fel a mennyezetre. Öt sorban nyolc-nyolc üvegszem volt elhelyezve, s négy ilyen emeletet lehetett a kazettából egymás után kiemelni. Ami összesen százhatvan különböző színű és mintázatú üvegszemet jelentett. Az egyes szemek alatt fekete bársonyba mélyesztett parányi réztáblákon állt a szemszín száma és betűjelzete. Schultzénak mindezt először is ki kellett pakolnia, hogy a szemszínek értelmes áttekinthetősége kedvéért egymás mellé helyezze a bársonytáblákat. A kazetta legalsó emeletén, az utolsó kiemelhető táblán egy cukorcsipeszhez hasonló, ezüstből készített félelmetes eszköz és egy erősen illatozó, hajszálvékony szantálfa legyező hevert a bársonyágyon.

Schultze előbb a legyező segítségével végezte el a meghatározást. A legyező egyes szelvényeit ügyesen el lehetett egymástól választani, a kiválasztott szelvényt pedig, végén a kézzel festett, különböző szemeket ábrázoló email lapocskákkal, a színazonosítás kedvéért a szem elé emelni. Bár biztos kézzel dolgozott, szakmai izgalmában Schultze ezekkel a fiúk halántékához emelt kis pávaszemekkel olykor megérintette a valódi szemgolyót.

Ez persze elegendő volt ahhoz, hogy érzékenyen fölszisszenjenek.

Ő pedig csak énekelhetett, hogy ne légy már olyan kényes kis bolond.

A durva meghatározás után vette a félelmetes ezüst csipeszét, amivel nem csak ügyesen ki lehetett emelni ágyából az értékes szemgolyót, hanem teljes biztonsággal a valódi szem mellé emelni. Mert mindeközben két lámpával erősen a szemükbe világított, elölről és oldalról. Előzőleg valamit belecseppentett a szemükbe, hogy ne hunyorogjanak. Ha ellenkeztek vagy önkéntelenül hunyorogtak, Schultze azt énekelte, hogy ármány és cselszövés az isteni tervet nem zúzza szét, isteneknek nem tesznek keresztbe, és kaptak még egy cseppet.

Vizsgálat után még órákig bénult szemhéjakkal és óriásira tágult pupillával bolyongtak, vagy mozdulatlanul ültek egy padon tenyerükbe temetett fejjel.

Fájt a fény.” (PT, III. köt. 233-234.)

(a harmadik)

Ez a szem-motívum Forgács installációjának is egyik, ha nem a központi motívuma, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. A hajszínmintákkal együtt kérlelhetetlenül bemutatja a fekete bársonnyal bélelt dobozban tárolt szemgolyómintákat is. Az installáció kontextusában azonban a konkrét, borzalmas történelmi tetten túl egy sokkal általánosabban kiterjeszthető kulturális tettre irányítja a figyelmet: a látáson túl a nézés aktusára, a tekintetre. Arra a körülményre, hogy látásunk egy folyamatosan jelenlévő kulturális-politikai szűrőn keresztül működik, s így válik a puszta látás tekintetté. Vagyis arra, hogy nincs ártatlan szem, nincs ártatlan nézés, s hogy a Másikhoz való viszonyban ilyen módon mindig ott ólálkodik a Harmadik, akinek vagy aminek emblémája ez a bizonyos szűrő.28 Forgács installációjában e Harmadik szerepét többféle szereplő is betölti. Ugyanis, míg a fényképeken-filmanyagokon a náci ideológia által irányított náci tekintet jelenti ezt a Harmadikat, a fényképeken-filmanyagokon kívül, azaz az installáció jelen idejű terében a Harmadik maga a néző, aki nemcsak az áldozatokat, azaz a fényképek alanyait, hanem a fényképek készítőit, valamint saját magát, a saját tekintetét is „nézi”. Ennek fényében, természetesen a W.-projekt az e pozícióban rejlő veszélyekre, illetve felelősségre is felhívja a nézők figyelmét, s egyúttal arra is, hogy e veszélyek között talán a legnagyobb az, ha e pozíció(nk) létezéséről nem is veszünk tudomást. Nádas regénye e bizonyos Harmadik jelenlétét szintén többféle narratív módon prezentálja, így például az Ágost és Gyöngyvér közti maraton szeretkezésjelenetben, amelynek során Ágost egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy – az itt allegorikus figuraként megjelenő – Szemzőné figyeli őket az ajtóból.29 A Wolkenstein-fejezetben is szcenírozva van ez a jelenlét, amennyiben a fiúk közti interakciókat folyamatosan kíséri a tudós-nevelők ideológiailag impregnált, vizslató szeme, tekintete, sőt már ők maguk is ezen ideológiától átitatva vizslatják egymást. A testük, testi létezésük ily módon képtelen egyediségüket szavatolni, hiszen már ők is kizárólag az előírt taxonómia szerint képesek magukról gondolkodni, ők is a Harmadik (jelen esetben a Harmadik Birodalom) tekintetével nézik saját magukat. Éppen azért, mert saját maguk számára is idegenek, elérhetetlenek maradnak, képtelenek a mások idegenségével megbirkózni, képtelenek a mások idegenségét áttörni, s ezért csupán párhuzamosokként létezhetnek egymás mellett. Nincs saját tekintetük, mindig csak a Harmadik tekintete van, akár magukról, akár másokról legyen szó. A közvetlen nézés, látás helyett, csak a Harmadik által kreált képi lenyomat létezik. Nem a puszta arcot látják a maga egyediségében, egyszeriségében, hanem csupán egy arról lehúzott, élettelen maszkot. Forgács W.-projektje végsősoron ennek az eredeti célnak, illetve állapotnak a meghiúsulását jelenti be, amennyiben az eredeti, antropológiai-eugenikai projekt számára felvett portrék mindezek ellenére megrendítő egyediséget és humánumot képesek közvetíteni. Ha úgy tetszik, a W.-projekt az ember egyediségének diadalát állítja színpadra.

A fogolytáborokban véghezvitt antropometriai vizsgálatok szerves része volt, hogy bizonyos számú alany arcáról gipszmintát vettek, melynek végterméke valóban egy igazi maszk lett. A II. világháború alatt a Dr. Wastl-féle projekt, valamint más, hasonló szellemben kivitelezett antropológiai vizsgálatok része volt gipszminták vétele, melyek fennmaradt kollekcióját a bécsi Természettudományi Múzeum őrzi. A nyugati kultúrában az arcról levett gipszlenyomat normális körülmények között kizárólag halottak arcáról készül, így a foglyokról vételezett maszk egyúttal szimbolikus aktusnak is értelmezhető: a megjelölés egyúttal a megsemmisítés előrevetítése, önbeteljesítő jóslat – ami szerencsére nem mindig vált valóra, lásd például a mindezt túlélő osztrák zsidó Gershon Evan esetét, amelyet a Forgács-installáció is feldolgoz egy interjúrészlet formájában, amelyben Evan elmeséli saját, egyedi esetét. Ezenkívül, Forgács művének szerves részét képezik Louise McCagg szobrászművész miniatűr maszkjai, amelyek egy-egy barát-ismerős mementójának szerepét hivatottak betölteni, valamint a Forgács arcáról levett gipszminta is, ami ily módon magát a művészt is belehelyezi ebbe a tekintet-történetbe. Számára is kettős szerep jut: annak a szerepe, akit néznek, akiről leveszik a gipszmintát, és annak a szerepe, aki néz, aki ezt az egész történetet és a benne betöltött szerepünket figyeli.

Nádas regényében a Wolkenstein-fejezet is felidézi ezt az egyszerre valóságos és szimbolikus aktust, csak Nádas még tovább fokozza a szimbólumot, amennyiben az intézetben nem a fiúk arcáról, hanem péniszéről készítenek gipszmintákat.

„Nem először történt meg vele, amitől a fiúk egyébként olyannyira tartottak, hogy később sem ejtettek szót róla egymás között.

Hans és Hendrik nem véletlenül keresték Schultze titkos feljegyzéseit. Tudták, mit keresnek, s milyen adatokat akarnak mindenáron megsemmisíteni.

Vadonatúj módszer volt, s így nem is tudhatták, hogy valójában mi ez, vagy a speciális eredményekre kíváncsi vizsgálat közben mi történik. Ahhoz, hogy Schultze bizonyos kényes tagjaikról gipszmintát vehessen, hibernálnia kellett őket. A gipszmintákat szigorúan lepecsételt kis dobozokban, külön postán szállíttatták Berlinbe, a Kaiser Wilhelm Institut Antropológiai és Fajbiológiai Intézetébe, az Ihne utcába. Ezeket az exponátokat nem Thum zu Wolkenstein bárónő, hanem a nagy gyűjtemény elkülönített részlegében Freiherr von der Schuer felügyelte. Más intézmények igazgatóival együtt tervezte meg a vizsgálatot. A Pszichológiai Intézet igazgatója azon a véleményen volt, hogy a mintavétel bármely más legálisabb formája olyan kiszámíthatatlan hatással lenne a növendékek lelki fejlődésére, amivel súlyosan veszélyeztetnék magát a vizsgálatot.” (PT, III. köt. 255-256.)

Ami itt történik, az nem más, mint a fallosz elrablása, hiszen a fiúk péniszéről vett gipszminta (maszk) egyúttal totális kiszolgáltatottságukat és bárminemű hatalmuktól (falloszuktól) való megfosztásukat jelenti. A mintavétel hibernált állapotban történik a célból, hogy a vizsgálati eredményeket ne veszélyeztesse a fiúk esetleges lelki zavara. Az eredmény az, hogy a fiúk csupán emléknyomokat, emlékfoszlányokat észlelnek, nincs a dologról tudásuk, csak valami furcsa sejtelmük, kísérteties, rossz érzésük. Ez a testi-lelki traumát eredményező eljárás Nádas regényében tulajdonképpen tökéletesen reprodukálja kultúránk történelmi traumákhoz való viszonyát. Csak itt éppen a hibernálást önkezünkkel végezzük el. Ami pedig hátramarad, az egyfajta állandó hunyorgás. Nem akarjuk kinyitni a szemünket. Fáj a fény.

Forgács W.-projektje azonban arra kényszerít, hogy nyissuk ki, hogy viseljük el.

• Főoldal
• Impresszum
• Kapcsolat